Tsunami 2004. 12. 26. Phuket.

Sok turista máig is kéri, hogy meséljünk a Phuketet és környékét is érintő Tsunami részleteiről. Ezért jutottam az elhatározásra, hogy megírom itt és nem kell minden héten kétszer elmesélnem. Így kezdődött. Előző éjjel egy közeli bárban, még karácsonyi hangulatban buliztunk. Repült az idő, hamar éjjel lett, sőt hajnal. Nem is gondoltunk arra, hogy reggel egy korai kelés után Phi-Phi túrára indulunk. Nem emlékszem pontosan, mikor érkeztünk a szobába, ami ekkor még Kamala beachen volt. Szobákba érkezést követően a társaságból már mindenki aludt csak Andi és én voltam ébren. Sajnos nem néztünk az órára, mikor egy hangnélküli robbanás rázta meg az épületet. Körülbelül hajnali 4-5 óra körül lehetett. Ennek semmi különösebb következménye nem volt a további percekben. Mivel sosem éreztünk még földrengést, így fogalmunk sem volt, hogy ez az volt. (vagy legalábbis ez volt propagálva és nem víz alatti robbantás a tengerben). Hamarosan mi is lefeküdtünk arra a pár órára, ami még maradt reggelig. Fájdalmas ébresztő után, fáradtan és másnaposan indultunk a programra. Csapatunk 7 főből állt, Édesapám, Andi, 8 éves gyermekünk Norbi, Klári és barátnője Andika, valamint Viktor. Átlagos reggel volt, hét ágra sütött a nap, normális időben értünk a kikötőbe és ott is minden úgy történt, mint máig is. Én szándékosan nem reggeliztem, mert gondoltam, hogy a tegnapi buli hatása, valamint még a száguldó hajó pont elég lesz fejfájásomnak és úgy egyébként is „halálközeli” közérzetemnek. Hajó indult és irány a híres Maya Bay öböl. Hajóban teljesen hátra ültünk tanácsomra, mert itt pattog a legkevésbé. Körülbelül 20-30 perc múlva érdekes dolgot éreztem. Mintha valami rugalmas kötélbe beleakadna a hajó, majd ez lassítja, még el nem szakad és ez többször ismétlődve. Szóltam is a többieknek, hogy ez furcsa, de ők még figyelve sem éreztek semmit. Ezek voltak a Tsunami áramlatok. Ugyanis a mély tengeri részeken az áramlat nem emel hullámot, csak feltorlódva a partoknál. Thai személyzetre kérdő pillantást vetettem, de vállvonás volt a válasz, pedig több esetben mentek kormányoshoz és nézegették a műszereket, sőt hátul a motorokat is. Megérkeztünk a csodálatos Maya Bay –be. Mindenkinek maga a látvány, nekem pedig az erdőben elhelyezett WC. közelsége jelentette a csodálatot. Viktorral igen gyors léptekkel indultunk az erdőbe, még a többiek azonnal a kristály tiszta vízbe mentek fürdeni. Pillanatok alatt én helyet foglaltam ez egyik ajtó mögött, Viktor pedig mondta, hogy nem vár meg, hanem beljebb sétál. Így is történt. Talán két perc telhetett el, mikor Viktor lélekszakadva rohan vissza, hogy azonnal jöjjek, mert fantasztikus fotókat tudna készíteni. Ugyanis a hátsó szikla üregén a víz két méteres átmérőben, 30 méterre repül be az erdős részre és ha Ő aláállna, jóformán meg tudná érinteni. Gondoltam, hogy megőrült vagy valami tréfa lesz belőle, de semmi gond, dolgom végeztével elindultunk. Talán 100 métert mehettünk, mikor szembe jött egy férfi és széttárt karral, megállítólag közeledett felénk. Gondoltam valami féltékeny férj esetleg Viktornak egy buzi barát, de egyik sem. Elénk állt és tört angolsággal a következőt mondta: „ne menjetek tovább fiúk, mindenki meghalt hátul!” Ekkor semmi más nem jutott eszembe, csak hogy nem elég mellém egy őrült, még szemből is kapok egyet. Elmosolyodtam és indultam volna tovább Viktorral, mire a férfi összetette a kezét és könyörögve mondta, hogy ne menjünk hátra. Most vettem észre, hogy szája remeg és hófehér. Viktor csak állt és nagy szemekkel nézett. Furcsa csend volt körülöttünk és ez miatt hallottam meg az öböl felől hallatszó, összefolyt, hullámzó pánik zsivajt. Sietve elindultunk visszafelé. Hatalmas fatörzsek és minden féle más került elénk, ami eddig nem volt ott. A napsütés ellenére a fákról csöpögött a víz és minden előttünk heverő rönk, táska, fél kajak is csurom víz volt. Mikor megláttuk először a lombok közül az öböl részt, akkor vettük észre, hogy az emberek a sziklákon csimpaszkodnak, és magas pontokon tömörülnek. Futni kezdtünk és gyorsan meg is találtunk mindenkit a társaságból. Ők, egymást túlkiabálva mesélni kezdték a történteket. Körülöttünk sokan sírtak, sokan pedig riadtan szaladgálva, kiabálva keresték hozzátartozóikat. Ekkor lettünk figyelmesek, hogy a partra vetett hajók közül szaladnak az erdő felé a thaiok, és mutogatják, hogy mindenki menjen beljebb, feljebb, mert jön a következő hullám. Még mindenki szembe szaladt, én a partra futottam le kamerámmal és filmre vettem az öböl szűk kapuján betorlódó vizet, mely először az öböl bal oldalán torlódva ért partot, majd másodszor pedig az öböl jobb oldalán. Jó láttam, hogy a hullám sebessége nem több annál, mint amit futni tudok, így mindkét esetben megvártam még egész közel nem kerül és természetesen ekkor én is feljebb szaladtam. Megkezdődött a várakozás. Nem minden hajó volt a tengerben és azok közül sem volt mindegyik üzemképes. Elkezdődött a matekozás, hogy hogyan lehetne ennyi embert visszavinni. A vissza út hallatán sok ember nagyobb pánikba zuhant, mint amekkorát a baleset okozott, hiszen „ki van fizetve az útjuk”, „nem erről volt szó”, „ki fogja kártéríteni őket?” stb. Sokan raplizni kezdtek, hogy nem mennek vissza Phuketre, hanem igenis el fogja vinni őket a hajó nagy Phi-Phi szigetre is. A thaiok elmondták, hogy nagy Phi-phit a hullám keresztben elmosta és gyakorlatilag minden és mindenki azon a részen megsemmisült. A Maya Bay öböl pedig megmentette ezt a társaságot és mindez csak azért van, mert 15 perccel később indultunk. Ha ez a hajó fut ki előbb, akkor mindenki most a hátsó részen lett volna a sziklafal mögött. Ott pedig tudjuk, hogy nem az a legnagyobb gond, hogy vissza kell menni Phuketre. Órák teltek el, közben volt idő megbeszélni, hogy mit éreztek a többiek a vízben. Elmondásuk szerint olyan érzés volt, mintha valaki kihúzott volna a tenger alján egy hatalmas dugót. Egy pillanat alatt a partról elkezdett visszaömleni a tenger és olyan energiája volt, hogy egyszerűen nem lehetett kifelé sétálni. Társaságunk szerencséje az volt, hogy el tudták kapni egymás kezét és így egy láncot alkotva a kisvízben álló Fater, még el tudta kapni a Fiam és Klári kezét. Majd a víz visszahúzódását hatalmas hullám követte, ami felömlött a felső partra. Ekkor már ők viszont a felső parton voltak és így igen szerencsésen megúszták a dolgot. Azok az emberek sem kerültek nagy bajba, akiket beszívott a tenger, mert a következő pillanatban a hullám kidobta, kisodorta őket. Máig is vallom, hogy egy jó vízbiztonsággal rendelkező ember, amennyiben nem kerül nagy tömegű tárgyak közé, minden további nélkül túlélhet egy hasonló Tsunamit. A nyári szezonban szoktak lenni hatalmas hullámok a beach -cseken. Bárki kipróbálhatja, hogy csak az áteső hullám, amelyiknek sodró, forgató energiája van. Ha ilyenkor az ember a fehér fodrozódás előtt lemegy a víz alá, akár csak pár centire, a hullám nagy robajjal átmegy felette és meg sem mozdít a víz alatt. Ha viszont a víz tetejére felfekszel ilyenkor, akkor úgy megpörgethet, hogy azt sem tudod merre vagy arccal. Én ilyen játékok alkalmával már fejeltem meg úgy a víz alatti talajt, hogy szentül azt hittem, felfelé úszom. Ez igen kellemetlen érzés mikor úgy képzeli az ember, hogy még ez a tempó és kint lesz a feje a vízből. De nem. Te fejjel lefelé vagy, négy méter mélyen és még egy jó kokit is kapsz. Visszatérve a Tsunamihoz. Jó zsúfolt hajóval elindultunk vissza Phuketre. A nyílt tengeren semmi nyoma nem volt az előzményeknek. A fent említett visszahúzkodós élmény is elmaradt. A part közelében viszont maradandó látvány fogadott. Ágybetétek, szék, asztal szekrény és minden, amit csak el lehet képzelni úszott a partközelben. Valamint egy csomó háromszög. Néztük, hogy mi a fene lehet ez a sok kisebb nagyobb fehér háromszög?! Hát az elsüllyedt hajók eleje, hátulja sarka volt. Mindig ahol éppen az épségben maradt légzsák még funkcionált. A kikötőben nagy volt a fejetlenség. Kikapkodtak minket a hajóból és a teherautóra hasonlító, móló-szolgálatos buszra raktak. Ez vitt ki minket az útig. Ott pedig segítőkész emberek pickup -okkal behordtak mindenkit a Chalongi rendőrség mögé. Itt rengeteg ember volt és csak várakoztunk. Senki nem tudta mire várunk. Én voltam talán az első aki ezt megunta és szóltam egy Rescue-s intézkedő fazonnak, hogy köszi a vendéglátást, de mi hazamennénk. Mire Ő megkérdezte, hogy hova? Mondtam, hogy Kamala –ra. Megcsóválta a fejét és közölte, hogy Kamala beach gyakorlatilag megszűnt létezni. Elindultunk gyalog a körforgalom felé, ahol néhány perc várakozás után, meg tudtunk állítani egy tuktuk-ot. Kamala beach hallatán Ő mégbiztatóbb választ adott, ugyanis szerinte nem az a baj, hogy Kamala megsemmisült, hanem út sincs oda és ez a további napokban bizonyítást is nyert. Viszont a sziget központi útja használható volt és ebből az irányból el tudtuk érni Kamala-t. Újabb megdöbbentő kép fogadott. Erdőkben, pálmafaligetekben együtt hempergett hajó, kocsi, motor és jetski, lakásberendezés és minden mi szem-szájnak ingere. Nehézkesen haladtunk, mert hol volt út, hol nem volt. Helyenként autókból és bútorokból volt teljes barikádhalmaz, időnként a tengerből keresztülmosott homok miatt csak sejteni lehetett, hogy talán alattunk van az aszfalt. De legrosszabb az volt, mikor teniszpálya méretekben emelte ki a hullám az egész aszfaltfelületet és billentette az erdőbe. Szerencsére pilótánk jó volt, vagy az is lehet, hogy az általunk kínált fuvardíj miatt vált táltossá. Én utóbbira tippelek, mert a helyi taxisok semmivel sem vezetnek jobban, mint a helyi emberek. Nem egyszerűen, de megérkeztünk Kamala –ra. A felső út akkoriban 2 sávos volt és teljesen átmosta a hullám, pedig itt a beach nincs közel, (azóta már négy sávos). Az árkokban autók egymás hegyén, hátán, az záróvonalon hatalmas muréna hal tetem és sorolhatnám. Beértünk az épületbe, melynek alsó szintjét mindenhol be, sőt helyenként átszakította a Tsunami. Sárban hempergő motorok és Duna színű medence fogadott. Medencében rákok és tengeri halak bukkantak fel kíváncsiskodva. Az alsó szinten egy szoba maradt épségben, minden többinek eleje beszakítva. Bennük kosz, mocsok, sár és az elázott berendezés. Egy szoba volt sértetlen, amiben édesapám és Norbika lakott. Nem értettük hogyan lehetett ez. Aztán rájöttünk, hogy a szobával szemben a kis vízesés kőfala szelte szét az áramlatot és így ez az egy szoba (bár kicsit beázott) de teljesen használható maradt. Emeleti szobákban mi voltunk és a többiek. Mindenki kinyitotta ajtaját az emeleten és ez volt az első pillanat, mikor kulturált száraz kép fogadott bennünket. Bár nem volt víz, nem volt áram és nem volt telefon, de azért jól esett ez az érzés. Csak éppen állapotunk nem volt ehhez a körülményhez megfelelő. Koszosak voltunk és izzadtak. Legfontosabb lenne megfürdeni, de hát ugye nincs víz. Még a többiek elkeseredve problémáztak, én elindultam víz után. Mit ad Isten a szomszéd kertben, egy magas pontra épült a medence és benne gyönyörű tiszta víz fogadott. Azt hittem ez csak álom, de bele tettem a kezem, sőt ittam is belőle. Visszafutottam a többiekért és elmondtam, hogy mit találtam. Megnézték ők is és elhatároztuk, hogy irány, törölköző, tusfürdő és meg fogunk fürdeni. Mikor megérkeztünk gondolkodtunk el azon, hogy azért ezt mégsem illik, így megpróbáltam keresni valakit, aki engedélyt ad, hogy legalább kimerve vizet tisztálkodjunk. Rövid idő alatt találtam egy thai nőt, akitől megtudtam, hogy ne keressek senkit, mert mindenki elment. Átgondoltam az egészet és tudtam, hogy ebben a hőségben, gépészet nélkül a medence, két nap alatt zöld és habos lesz. Tehát nem sok időnk van normális minőségű vízhez jutni. Összeszedtük a környék összes olyan tárgyát, amibe vizet lehet szedni és felhordtuk az emeletre. Fénytől eltakarva a medence klóros vize, akár hetekig is jó lehet tisztálkodni, valamint a habos szappanos víz még mindig teljesen jó a WC.-t leönteni. Annyi vizet hordtam fel a fürdőszobába, hogy nem lehetett becsukni az ajtót. Végeztével pedig eljött a pillanat és nem csak fürödtünk, hanem teljes tisztálkodás, hajmosás történt és búcsút intettünk a medencének. Érdekes napok következtek. Létszámunk megcsappant Klárinak és Andikának ez az állapot túllépte a pszihikai határt és elmentek. Ők sem tudták megmondani, hogy hová, de innen el. Később megtudtuk, hogy Pattaya –n táboroztak le. Én viszont kifejezetten élveztem a helyzetet, még ha nem is szép ilyet mondani, sajnálom, de akkor is. Közöltem a többiekkel, hogy én akkor is itt maradok a romok között, ha mindenki elmegy. Rátermettnek éreztem magam a teljes túlélésre és hogy kell a lelkemnek ez a kaland. Feltérképeztem a környéket. Korán kellett lefeküdni és korán kelni, ugyanis Thaiföldön 18:45 kor este van, reggel pedig hatkor kel a nap. Így, mivel áram nincs, a leggazdaságosabban így lehet kihasználni a nappalt. Rengeteg fotót készítettem, akkumulátorom volt bőven. Voltam háztetőn újabb riadóban, ott láttam helyi muszlim embereket az életükért imádkozni. Csodálkozva néztem, hogy a háztetőn hatalmas hordókhoz kötözték magukat, olyan magasságban, ami körülbelül 20 méterrel magasabb pont, mint amit a Tsunami előző nap elért. Rengetegen, napokat töltöttek a dombok, hegyek tetején, az utakon. Buddhista thaiok viszont lazára fogták a figurát. Komótosan nekiálltak épületeik helyre állításában, amolyan igaz mosolygós, thai-os stílusban. A boltos összeszedte a használható áruját és úgy árult tovább a tető alatt, mint akinek eszébe sincs pótolni az oldalfalakat. Legalább jár a levegő… Hamarosan helyre állt a telefon, ami talán jobb lett volna, ha nem történik meg. Ugyanis elkezdődtek a hívások Magyarországról. „Robi, ha még élsz, vigyázz, balról járvány támad!” „ Robi menekülj, jobbról fosztogatók jönnek!” Támadt itt a magyar hírek szerint minden. Zombi, pestis, kolera, gyilkosok stb. Kisfiam az egyik telefon alkalmával megkérdezte, hogy ki volt az megint? A gyermeksintér szolgálat, - feleltem. Azóta már Ő is tudja, hogy nincs gyermeksintér, sőt azt is tudja, hogy Magyarország, saját magához sem ért, nem hogy Thaiföldhöz.

Jó utazást kíván: Schemadovits Róbert és Bakos Andrea! Vendégeinknek csak: Robi és Andi.

Frissítve a fejezet: 2013. 04. 02